A kisbabának rendet kell tanulnia
Én nem így gondolom. 3 gyerekem van, őket ösztönből, és nem tankönyvből nevelem. Igény szerint szoptattam őket, éjjel is, egészen kb. 2 éves korukig. Az "aktuális" legkisebb gyerek mindig velünk aludt az ágyunkban éjszaka, és sosem hagytuk őket azért sírni, hogy rendet tanuljanak, vagy erősödjön a tüdejük. Egy ideje tudom, hogy ennek az "irányzatnak", amely arra irányul, hogy a kisgyerek és a szülők között erős, érzelmileg stabil kötődés jöjjön létre, neve is van. Ez a kötődő nevelés. Ennek a kötődésnek hatására lesz képes a gyermek arra, hogy a világban és önmagában bízó emberré váljon, hogy tisztelettel és empátiával viszonyuljon majd másokhoz (hiszen őhozzá is így viszonyultak), hogy szeretettel teli kapcsolatokat tudjon kialakítani, bizalommal, de ne felelőtlenül forduljon más emberek felé.
A kötődő nevelés alapelve, hogy a kisbaba és a növekvő kisgyerek érzelmi szükségletei éppolyan fontosak, mint a testiek. A testkontaktusra, hordozásra, szeretgetésre irányuló igényt éppolyan fontos kielégíteni, mint megetetni a babát, ha éhes, fölöltöztetni, ha fázik. Ennek tárgyi eszközei a szülői ágy(ban alvás), a hordozókendő használata (ez nem csak praktikus közlekedési eszköz, hanem folyamatos testközelséget is biztosít), és az igény szerinti szoptatás –akkor is, ha csak komfortszopás, megnyugtatásra "használja" a baba. "Cserébe" egy kiegyensúlyozott, kiismerhető, mosolygós babát kapunk, akinek a reakciói is kiszámíthatóak lesznek számunkra, azaz nagy valószínűséggel tudhatjuk, hogy milyen választ várhatunk a gyerekünktől a különböző élethelyzetekben (tudjuk, mit kedvel, mit nem, milyen ingerekre hogyan reagál, így esetleg a nem kívánatos reakcióit el is tudjuk kerülni).
Idővel megtanultam felismerni a babáim jelzéseit, tudtam, mikor vágynak testközelségre, mikor fáradtak, mikor fáj valamijük. Nagyon fontos ezeket felismerni, és idejében (még a sírás megkezdése előtt) reagálni rá. Nem hiszek abban, hogy egy pár hónapos kisbabát el lehetne ezzel kényeztetni. Nem hiszek abban, hogy egy ekkorka gyerek manipulálná a felnőtteket, vagy csak hisztizne. Ha jelez, annak mindig oka van.
Sokszor a kötődő neveléssel szemben éppen azt fogalmazzák meg kritikaként, hogy túlságosan megengedő a gyerek irányába, mindent ráhagy. Természetesen ez nem így van. A kötődő nevelés nem egyenlő azzal, hogy mindent ráhagyunk a gyerekre, sőt, éppenséggel nagy hangsúlyt kap benne a következetesség, a szeretve terelgetés és a megfelelő életkori korlátok felállítása. Ennek főként már nagyobb gyerekeknél van jelentősége, de könnyen belátható, hogy ha adunk egy stabil, szeretetteljes érzelmi alapot a gyerekünknek, arra később sokkal könnyebb egy bizalommal telt szülő-gyermek viszonyt építeni, ahol világosak a szerepek és a korlátok, a következetesség pedig biztonságot ad. Ehhez azonban nélkülözhetetlen csecsemő-korban az ősbizalom kialakítása azzal, hogy reagálunk a baba igényeire, és szükségletei szerint ki is elégítjük az.
Ha azonban a korai szakaszban nincs kielégítve a gyerek biztonságigénye, ha túlságosan korán önállóságra van kényszerítve, amikor erre még nem érett meg vagy bizonytalan kötődés alakult ki az anya és közte 2 éves kora előtt, akkor jóval tovább fönnmarad a függés, akár érzelmileg-értelmileg sosem szűnik meg. A gyerek ez irányú igényei kielégítetlenek maradnak, másrészt a szülőben is maradhat hiányérzet, mert bizony a szülőnek is szüksége van a gyerekkel való szoros kapcsolatra –sok szülőtársat hallottam már arról panaszkodni, hogy nagyobbacska gyereke már nem akar sem hozzábújni, sem puszit adni, nem hiányzik neki az anyai ölelés, gyámolítás.
A szülő-gyerek kapcsolat természetes alakulása a nagyon szoros kezdeti állapottól a fokozatos elengedésen át halad az önállóság felé. Vagyis mindennek megvan a maga ideje: babakorban a sok szoros testi kontaktusnak, állandó együttlétnek - később az önállósodásnak. Azok a gyerekek tudnak igazán önállóak lenni fizikailag és érzelmileg, akiknek a korai időszakban megfelelően ki volt elégítve a biztonságigényük: eleget hordozták őket, eleget lehettek a szüleikkel, amikor erre volt szükségük. Ha a szülő a kötődő nevelés alapelveinek megfelelően figyel a gyermekére, akkor idővel észreveheti rajta a kezdődő függetlenedés jeleit: először az első hónapokra jellemző szoros fizikai kontaktus meglazulását, aztán később az érzelmi és értelmi önállósodásra irányuló törekvéseket. Hogy ez melyik gyereknél pontosan mikor következik be, az nagyban függhet a kisgyerek személyiségétől, temperamentumától. Az én esetemben leghamarabb a fiamnál láttam önállósodási törekvéseket, a 3 gyerekem közül ő volt mindig is a legkevésbé bújós, ő akart legkorábban a mamájánál aludni egy-egy éjszakára, ő volt, aki leghamarabb akart egyedül öltözni, mosakodni. A kisebbik lányomnál a leglassabb ez az önállósodási folyamat, ő igényli legjobban a folyamatos anyai jelenlétet, és bár már majdnem 4 éves, nem vágyik kortárs csoportra, nem akar óvodába járni, ő a családjában érzi magát biztonságban.
Az embercsecsemő rendkívül gyámoltalan, gyakorlatilag minden életfunkciójában a szüleire van utalva. Teljesen nyilvánvaló például, hogy nem tud egyedül enni, öltözködni vagy tisztálkodni, de elaludni sem, sőt, testhőmérséklete, légzése is stabilabb a szülő testközelében. Sok érvet és ellenérvet találunk a szakirodalomban az együtt alvásra, de én úgy gondolom, ebben nyugodtan hagyatkozhatom Dr. Sears Éjszaki gondoskodás c. könyvére. Ő részletesen ír a kisbabák alvási szokásairól, miszerint rövidebb alvási fázisaik vannak, melyek a túlélést szolgálják –apró gyomruk hamar ürül, hosszú mélyalvásból nem ébrednének fel a saját éhségérzetükre. Együtt alváskor az a nagyszerű, hogy a gyerekem első jelére, kutató mozdulatára fel tudok ébredni, és még mindketten félálomban vagyunk, miközben megszoptatom. Ezzel a "módszerrel" nagyban csökkenteni lehet a kialvatlanságot, a napközbeni végtelen fáradtságot. Nem utolsó sorban a tejtermelésnek is jót tesz a folyamatos kereslet fennállása. Nem gondolom, hogy minden szülőnek ajánlható a módszer, mert sokan egész éjjel attól rettegnének, hogy ráfekszenek a gyerekükre (velem ez sosem fordult elő, az anyákban van erre egy hetedik érzék), kényelmetlennek éreznék, kialvatlanok maradnának.
Természetes, hogy a baba a szülő karjaiban érzi magát jól és biztonságban. Az igény a testi közelségre éppoly fontos, mint az evés vagy alvás szükséglete. Fontosnak tartom, hogy a baba többféle testhelyzetet váltogathasson; nézelődjön vízszintes helyzetben kedvére, próbálja a fejét emelni, próbáljon meg kúszni-mászni, vegyék körül ingerek. De ha arra van szüksége, akkor a testi kontaktus iránti igénye elégítődjön ki.
A kötődő nevelés egy csomó olyan eszközt, amit a mai "babaipar" elengedhetetlenül szükségesnek tart, feleslegessé tesz. Igény szerint szoptatott csecsemőnek nem kell cumisüveg, sterilizáló, elektromos mellszívó, csecsemőmérleg. Nem kell kiságy, akár a babakocsi is elhagyható. Nincs szoros órarend, állandó megfelelési kényszer, a napirend rugalmasan alakítható a baba és a szülők igényei szerint.
Ma a gyereknevelési könyvek piacán sok olyan könyv található, amelyek nem értenek egyet a kötődő neveléssel, hanem olyan megoldásokat kínálnak, amik elsősorban a szülők, és pedig a babák igényeit tartják szem előtt. Magam is olvastam pl. Tracy Hogg A suttogó titkai című könyvét. Ő szigorú napirendet tartat a szülőkkel, meghatározott periodikus változásokkal (evés, ébrenlét, alvás, "Én-idő" szoros sorrendje), ebbe nem fér bele semmilyen rugalmasság, egyéni igénye a babának. Nagyon rossz a hozzáállása a szoptatáshoz is (a La Leche Liga, az egyik legjelentősebb szoptatási világszervezet tiltólistára is tette tanácsadói számára a könyvet emiatt). Sajnos azonban gyakran látom a környezetemben, hogy kezdő, gyakorlatlan anyukák nagy buzgalommal és vakhittel forgatják ezt a könyvet, mert nem kell megérteniük a babájukat, valaki megmondja helyettük, mit kell tenniük. Nem mernek az ösztöneikre hallgatni, a könyv pedig eléggé egybecseng azzal, amit még anyáinknak tanácsoltak az ő védőnőik, orvosaik 30-40 évvel ezelőtt.
Számomra ugyanilyen rémisztő az ún. Ferber-módszer alkalmazása. Lényege, hogy a babát minden este ugyanabban az időpontban, ugyanazon rutintevékenységek után (evés, fürdés stb.) tesszük le még éber állapotban a kiságyába, majd kimegyünk. Ha sír, először 1 percet várunk, majd bemegyünk hozzá, megsimogatjuk, elmondjuk neki, hogy most aludni kell, aludj szépen, anya nagyon szeret, de most nem játszunk, aztán kimegyünk. Ha megint sír, megint 1 perc kivárás után bemegyünk egészen addig ismételve, amíg el nem alszik. Kivenni az ágyból nem szabad. Következő este már 3 percet várunk, aztán 5- öt, 7-et stb. Pár éjszaka múlva -elvileg- magától elalszik a baba és nem ébred fel éjszaka sem. A könyv szerint ezt a módszert 6 hónapos kor felett lehet kipróbálni. De aki látott már a sírásba magát hányásig belelovalló babát, az bizonyára nem próbálkozik ezzel a kegyetlen módszerrel. A baba nem az elalvást tanulja meg, hanem azt, hogy nem számíthat a szüleire.
Nagy a védőnők, gyerekorvosok felelőssége is ebben. Sokkal szélesebb körben meg kéne ismertetniük az anyákkal –főként az első gyermekes, bizonytalankodó szülőkkel- azokat a módszereket, eszközöket, melynek segítségével a gyerek biztosan, stabilan kötődik szüleihez, igényei a megfelelő módon kerülnek kielégítésre, és egész életre szóló érzelmi alapot kap, melyet aztán továbbadhat a saját gyerekeinek.
Felhasznált irodalom:
Dr. Sears, William: Éjszakai gondoskodás. Budapest, Sanoma Budapest Kiadói Rt., 2006.
Schneiderné Dr. Diószegi Eszter: Kötődő nevelés.