Vendég a háznál, interjú Horváth Idával

Online interjúnkban a Vendég a háznál szerkesztőjét, Horváth Idát kérdeztük.

- Mióta létezik a műsor?
- Idén voltunk 15 évesek...
- Mindig is napi adás volt, vagy időközben merült fel rá az igény?
- Igen, mindig napi adás volt, legfeljebb a sugárzási idő változott, és volt már 15 perces, aztán 10, aztán megint 15, aztán 25. Pillanatnyilag 24... (Jut eszembe, volt egy rövid drámai korszak, amikor nem volt napi, de az már rádiótörténet...)
- Elsősorban kik hallgatják? Anyák, nagymamák, gyerekek, vidékiek, fővárosiak, nagycsaládosak?
- Az apákat miért nem kérdi vajon?! És a nagypapákat? Bár kétségtelen, a női hallgatóság elsöprőbb. És jobban szeretném, ha több mama hallgatná, mint nagymama, de hát megértem, hogy ők vannak többen otthon az adás idején. Kíváncsian várom, hogy az esti ismétlés mit alakít ezen a helyzeten. A vidék és a főváros, falu és a kisváros nagyjából kiegyenlítetten van jelen.
- Gyakran kapnak-e visszajelzést azoktól, akik problémáikkal a műsorhoz fordulnak?
- Nagyon gyakran, sokkal többször, mint ez a műsorban megjelenik. Igaz, sokszor csak évek múlva, és gyakran akkor, ha újabb gond adódik, amelyben a segítségünket kérik. Akkor hallom, hogy már segítettek nekem korábban is...

- Hogyan választanak szakértőket? Előfordul, hogy a hallgatók ajánlására?
- Szakértőt azért nehéz választani, mert nem csupán annak kell megfelelnie, hogy szakmailag tökéletes legyen az az ember, hanem annak is, hogy tudjon beszélni, "átjöjjön a rivaldán". Aztán bele kell a hallgatóknak szeretniük. Váltam már meg szakértőtől azért, mert rossz visszajelzéseket kaptam róla a hallgatóktól, ti. "élőben" nem egészen annak megfelelően bánt velük, mint azt hirdette, meg azért is, mert nem reagáltak rá a hallgatók. Lehet utálni egy szakértőt, lehet rajongani érte, de ha nem reagálnak rá, az csak az alkalmatlanságát bizonyítja. Akiket a hallgatók ajánlani szoktak, azok vagy specialisták egy szűk szakterületen, ami a nagyközönség számára nem érdekes, vagy többnyire csodatévők. Velük nincs dolgom.
- Honnan jönnek a témaötletek?
- Az életből. Az enyémből, a riporterekéből, a hallgatókéból.
- Van-e úgy, hogy az élet (aktualitások) átírják az eredeti műsortervet?
- Nincs eredeti műsorterv, én legalább is nem tudom mi az. Élet van. Ami írja.
- Figyelemmel követik-e egyes riportalanyok sorsát?
- Én biztos nem megyek utána senkinek. Visszajönnek, ha úgy akarják.
- Mely történetek voltak a legemlékezetesebbek?
Ha sok időm lenne, megírnám, de se sok időm nincs, se írni nem szeretek, ha nem muszáj. Talán olyanok élnek bennem leginkább, amelyek műsorban meg se jelentek, mert annyira drámaiak, felkavaróak voltak, hogy csak ártottam volna azzal, ha adásba engedem. Mert a hallgató, a riportalany gyakran nem képes felmérni, minek teszi ki magát egy-egy válságos pillanatában őszinteségével. Nem méri fel, mit jelent a nyilvánosság. Szerintem meg az újságírónak kötelessége védeni azt, aki megosztja vele az életét.
De azért persze jól emlékszem Juditra, aki megértette velem, mit jelent egy fogyatékos gyerek, nem felejtem a nagymamát, akivel évek óta váltunk leveleket örökbefogadott unokájáról, a papára, akinek abban segítettünk, hogy kímélje kisfiát egy tragikus haláleset után. Jól ismerem már a tízgyerekes mamát, aki bizonyára újra hív majd, mi lett a fiúval a műtét után, ismerem Misut és Balambért, vagy Katalint, akinek a fia már kinőtt bennünket, a látássérült falusi asszonyt, - mondhatnám a végtelenségig.
- Melyek a leginkább visszatérő témák, problémák?
- Nem eszik, nem alszik, nem beszél, nem szobatiszta, nem jön a foga, nem tud beilleszkedni a közösségbe, - ugye nem meglepő?
- Van-e olyan problémakör, ami a műsor kezdetén nem volt jellemző, ami a mai kor hozadéka?
- A növekvő társadalmi különbségek azok, amelyek egyre érzékelhetőbbek. Hogy mennyire szétszakadt a társadalom, következésképpen a gyerektársadalom. Hogy vidéken születni - pláne faluban! - egyre nagyobb hátrány.
- Milyen gyakran fordul elő, hogy a hallgatók az örömeik, és nem pedig a problémáik miatt telefonálnak?
- Ritkán, de azért előfordul.
- Tudnak-e olyan esetekről, ahol a műsor hallgatói egy-egy adás nyomán leltek sorstársakra, vették fel egymással a kapcsolatot?
- Igen, gyakran. Nagy a segítőkészség a hallgatókban, ilyenkor közvetítünk. Bár én soha, senkitől se nevet, se telefonszámot nem kérdezek, ezért gyakran nem tudok közvetíteni sem, de mégis úgy gondolom, így a jobb, mert az inkognitó lehetősége többet ér annak, aki hozzánk fordul, bennünk bízik.

A műsor levélcíme:
Magyar Rádió Rt. Kossuth Adófőszerkesztőség
1800 Budapest, Bródy S. u. 5-7.
Vendég a háznál

Telefonszám:
minden szerdán 11.30 - 12.30 óráig 328-8972