Örökbefogadás - Babára várva

- Meséld el, kérlek, a történeteteket!
- 2002 júliusában volt az esküvőnk, majd decemberben hagytam abba a fogamzásgátló szedését. Innentől kezdődtek a gondok, mert nem menstruáltam, de -mint kiderült- terhes sem voltam. A nőgyógyászom kivizsgálások nélkül felírta a Clostylbegitet. Fél évig próbálkoztunk így, de a gyógyszer mellékhatásaként "dühöngő idegbeteg" voltam.
Erre azt mondtuk, ebből elég. Próbálkoztunk injekcióval, de úgy sem lett jobb a dolog. Orvost váltottunk, majd újabb injekciókat kaptam. Akkor már javasolták, hogy vizsgáltassuk ki a páromat is. Egy árva szó nélkül el is ment az andrológushoz, aki közölte, minden a legnagyobb rendben.
Senki nem akart velem foglalkozni két indok, a túlsúlyom és a korom miatt (20 éves voltam ekkor).
Mindenki azt tanácsolta, fogyjak le; különben is, nagyon fiatal vagyok, nyugodjak meg, és ne akarjam görcsösen.
Végül a fehérvári nőgyógyásszal megbeszélve felmentünk Pestre a BMC-be. Ahol a kivizsgálások után közölték: PCO-m van, a férjemnek pedig szinte 0 a spermaképe.
2004. november végén volt az első lombikunk, amikor két babát kaptam vissza a 11-ből. 4 ment a fagyasztóba, a többi nem akart velünk maradni.
Az első lombik sikertelen volt, ezt december 6-án tudtuk meg. Közölte velem a doki, hogy semmi baj, nagyon fiatal még, boldog karácsonyt.
Próbáltuk magunkat romjainkból újra felépíteni, de közben számos egyéb tényező (lakásvásárlás, költözés) is közbejött, így elég sokat vártunk a második próbálkozással. Másodszor tavaly májusban mentünk vissza.

- Hogyan tud az ember ilyenkor várni?
- Hogyan tud várni? Hát ez nagyon jó kérdés. Közben zajlik az élet, mindenki terhes lesz körülötted, az is, aki nem is akart gyereket, és neked mindenkinek gratulálni kell, mert persze nem lehetsz bunkó, hogy ne tudd elfogadni, hogy mindenki terhes, csak te nem...

- Ilyen helyzetben hogy nézel a terhes nőkre? Irigységgel? Haraggal? Közönnyel?
- Nálam először az irigység volt, nem vagyok rá büszke. Utána jött a harag, amikor az ember tombol belül. Végül pedig a közöny. De ez nagyon hosszú folyamat volt. Az első sikertelenségre majdnem ráment a házasságunk. Amikor még úgy tudtam, hogy csak nálam van gond, azt mondtam, nyitva az ajtó és keressen magának valakit, aki képes neki gyereket szülni.
Kifelé, a család és a barátok előtt ment a színjáték, hogy túl lehet ezt élni, a szobában meg öltük egymást: mindkettőnk lelke tombolt és nem beszéltük meg; állandósultak a viták.

- Egymást hibáztattátok vagy önmagatokat?
- Mindenki hibás volt. A terhes nő az utcán; az anyám, aki állandóan csak fektetett a két hét alatt; a férjem, aki mellettem állt, amíg nem ittam meg a napi 4 liter folyadékot; és mindenki, aki csak szólt hozzám. A boltos, mert miért mosolyog és még sorolhatnám.
Amikor végre már tudtunk beszélni egymással, kiderült, igazából mindketten saját magunkat hibáztattuk, a másikat véletlenül sem.

- Hogyan sikerült ezen túljutni?
- Az nem volt ez olyan egyszerű. 2004-ben volt az első lombik, 2006-ban a második. Közben vettünk lakást, elköltöztünk, kettesben lettünk és megbeszéltük, hogy előbb magunkat, a lelkünket rakjuk rendbe. Újra udvarolt, elmentünk vacsorázni, egy séta a parkban... Mint akik akkor kezdtek randevúzni.
Amikor már mi ki voltunk békülve magunkkal és a világgal, akkor próbálkoztunk újra.
Persze akkor is ott volt a kérdés: mi lesz, ha nem sikerül? Tudom, egyszerűbb mondani, mint átélni, de úgy határoztunk, attól nem áll meg az élet, kezdjük újra. Ekkor már beadtuk a papírokat a TEGYESZ-hez.

- Belül hogy érezted? Sikerülni fog vagy sem?
- Belül reménykedtem, mert hát mindenki azt mondta: meglátod, most megnyugodtál, mert beadtad a papírokat; most majd terhes is maradsz, mert nem vagy görcsös. És ezt el is akartam hinni.

- Nem lehetett egyszerű meghozni azt a döntést sem, hogy beadjátok a papírokat…
- Bizony nem, mert a férjem a legelején, amikor abbahagytam a fogamzásgátló szedését, teljesen ellene volt. Mert én 19 éves fejjel megkérdeztem, mi lesz akkor, ha nekem nem lehet gyerekem. Válasz: ilyen nincs, erre nem is szabad gondolni, miért ne lehetne.
2005. augusztus 19-én adtuk be a kérelmünket. A pszichológussal való első beszélgetés fura volt. Közölte velem, hogy nem szabad siettetni a természetet, és akkor összejön magától a baba. A másik, amitől kiakadtam, hogy a lombik után nekem azt mondták, azért nem fejlődtek tovább az embriók, mert nőtt mellettük egy cisztám; a pszichológus szerint pedig ez azért alakult ki, mert én nagyon akartam a gyereket. Kaptunk egy kérdőívet, amin elég érdekes kérdések voltak szám szerint 566.
Mindezek után azt mondták, kb. 4 év a várakozás. Féltem különben, hogy mit szólnak majd a lombikhoz, de nagyon kedves volt a hivatalvezető és a családgondozó is. Sőt, a családgondozónk azt mondta, szerinte ez jó ötlet így, mert látja azokat, akik csak a lombik után jelentkeztek és nagyon sok kivárni még utána a többi évet.
A második alkalommal a férjemet végig azzal nyúzta a pszichológus, hogy hogyan képzelte el az életét apaként és mit gondol, miben vesz majd részt a gyermekkel és a házimunkával kapcsolatban. Ez már azért is vicces, mert én három műszakban dolgozom, és sokszor neki kell megcsinálnia a házimunka nagy részét. Az én "kedvenc" kérdésem az volt, hogy miért akarok anya lenni.
Amikor a pszichológusi aláírta jegyzőkönyvet, hatalmas kő esett le a szívemről. Mondtam is a páromnak, hogy most úgy érzem, higgadtabban tudok belekezdeni a májusi fagyibaba-akcióba, mert nincs akkora tétje, mint ahogy egy évvel ezelőtt fogtam fel. Lehet, hogy ez most furcsán hangzik de akkor azt mondtam a családomnak, hogy akármi is történik májusban, négy év múlva akkor is lesz babánk.

- A TEGYESZ-en keresztül zárt örökbefogadás megy?
- Igen, mind a ketten ezt tartottuk jobb megoldásnak.

- Miért jobb, mint a nyílt?
- Nem akarom ismerni a vér szerinti szülőt. Félek, mi van, ha később felbukkan.

- Te nem akarod ismerni, vagy inkább ő ne ismerjen téged?
- Én nem akarom ismerni őt. A magam szempontjából nem érdekelne, ha később megjelenne, mert mindenki tudja a környezetünkben, hogy örökbe-babára várunk, még a boltos néni is, de a gyerek szempontjából nem szeretném.
Miután túl lettünk a második sikertelen lombikon is, most májusban akartunk újra belevágni.
Ez a május üldöz minket. Akkor ismertük meg egymást, akkor tudtuk meg, hogy nem lehet gyerekünk természetes úton, és akkor volt az egyik stimuláció.
A második lombiknál "érdekesen" alakultak a dolgok.
Az asszisztens előkészített a beültetéshez, mire a doki leüvöltötte a fejét, hogy megmondta, el akar menni ebédelni. Mivel az asztalon voltam már, így megcsinálta, majd egy óra fekvés után bementem a zárójelentésért. Amikor voltam a mosdóban, láttam, hogy jön pár vércsepp. Ezt szóvá is tettem. Válasz: egy kicsit sérült a méhnyálkahártya, színes vizelet várható. Ez volt vasárnap kettőkor. A hétfőt végigfeküdtem, majd kedd reggel a vér látványa fogadott. Erős pánik; irány a kórház Fehérváron. UH-val megnéztek és azt mondták: nyugalom, nincs baj.
Szerdán még erősebb lett a vérzés; újra doki (magánorvos) kétféle vérzéscsillapítót, nyugtatót, Utrogestant, vitamint írt fel. A gyógyszereknek már a látványától is hányingerem volt.
Megnyugtatott, hogy látszik mindkettő embrió, zárt a méhszáj, nem kell aggódni. Viszont olyan szinten véreztem, hogy a szülés utáni használatos vastag pelenkabetétet használtam már.

- Mit gondolsz, ez lehetett attól, hogy az orvos gyorsan le akart téged tudni?
- Sajnos ez az érzetem a mai napig. Éhes és fáradt volt, vasárnapi napon, és valami nem úgy sült el, ahogy kellett volna.
A csütörtököt túléltük, majd péntek hajnalban a fürdőben szedett össze a férjem a vértócsából. Reggel itthon kórház, közölték, vége. Nem akartunk beletörődni, irány Pest. De a vérzés nem csillapodott…
Ezek után jól kibőgtem magam még a kórház kertjében, és az én férjem, aki addig végig tartotta magát, ott bőgött a vállamon. Akkor éreztem, hogy bennünk valami elszakadt és ezt nem tudjuk tovább csinálni.

- Ezalatt haladt valamit előre az örökbefogadás?
- Igen, akkor már több mint fél éve jelentkeztünk, túlvoltunk a tanfolyamon, volt határozatunk. Papírom volt róla, hogy alkalmas vagyok szülőnek, szokta is mondani a párom.

- A tanfolyam miből áll? Kötelező?
- Igen, kötelező. Ezt el lehet végezni a területileg illetékes TEGYESZ-nél, vagy valamelyik illetékes alapítványnál. Mi az előzőt választottuk, mert nem akartunk Pestre ingázni. Négy hétvégén volt, szombati napokon.
Sok olyan dologról beszéltünk, amire az ember csak gondol, de nem mondja ki.
Volt pl. egy érdekes helyzetgyakorlat. Kiterítettünk egy csomag kártyát, amin állatkölykök voltak. Mindenki húzott egyet, és el kellett mondania, hogy azt az állatkölyköt hazavinné-e, vagy sem.

- Ebből mit lehet leszűrni?
- Arra voltak kíváncsiak, mennyire tudod elfogadni, ha valaki más. Pl. a kutyust hazaviszed, mert aranyos és majd lesz vele valahogy, de mondjuk egy kengurunál elgondolkozol, hogy hát az nem is olyan jó, mert hogyan tudnád neki biztosítani a feltételeket. Mint a tanfolyamvezető is mondta: a szőke, kék szemű kislány oké, de ha beteg, vagy esetleg etnikum, akkor már kétszer is átgondolod.

- Te mit húztál?
- Én a kengurut. Mondtam, hogy hazavinném, maximum lakáscsere lenne, viszont a férjem nem ezen a véleményen volt, azt mondta, kenguruért nem költözünk.

- Mire számíthattok most? Bármikor jöhet a telefon? Vagy van egy hosszú várólista?
- Közben eltelt két év, a kezdeti 124-ből, ha jól emlékszem, ma 32-en vagyunk.
Csak azért vagyok ma magam alatt, mert februárban 38-an voltunk.

- Tehát nem nagyon halad a sor?
- Hát nem, sajnos Fejér megyében várnak a legtöbben babára.

- Nincs átjárhatóság a megyék között?
- Ha egy baba az adott megyében nem talál családra, akkor kerül fel az országos listára, hogy a többi megyéből is körülnézzenek, ha ott sem, akkor adható örökbe a határokon túlra.
Mi 0-6 hónapos babát jelöltünk meg, nem kikötés nélkül; annyit kértünk, fehér bőrű és egészséges legyen.

- A család megbarátkozott ezzel a gondolattal?
- Igen ez érdekes dolog volt, mert amikor beadtuk a papírokat, akkor a férjem szüleit és édesanyámat meghívtuk egy ebédre. Ebéd után a nagy hír volt a desszert. Anya azt mondta, nagyon örül, mert a gyógyszerekre érzékenyen reagáltam (volt egy kis túlstimuláció meg egyéb izgalom), és nem is baj, ha nem játszom tovább az egészségemmel. Apósom pedig közölte, hogy ők erről már beszéltek anyósommal, csak nem akarták szóbahozni, mert ez a mi döntésünk.

- A PCO-t végül kikezelték?
- Nem, soha senki nem foglalkozott vele érdemben; ősszel tervezem, hogy utánajárok.
Közben tavasszal eldöntöttük, hogy nem küzdünk tovább, és nem folytatjuk a lombikot. Ebben az a legnehezebb, hogy még mindig van két baba a fagyasztóban, de nem akarom újra kezdeni.
Lélekben felkészültünk, hogy nekünk a babánkra nem 40 hetet kell várni, hanem sokkal többet. Néha, ha valamelyikünk a hitét veszti, a másik felsegíti és megyünk tovább az úton.

- Mi lesz a fagyibabákkal? Felajánljátok másnak vagy hagyjátok még, hátha jó lesz később?
- Az orvos azt mondta, régóta vannak fagyasztva, nem biztos, hogy magukhoz térnének. Nem tudom, fel lehet-e ajánlani mások részére, de nem akarom tudni, mit csinálnak vele, ez most tabu kettőnk között.
Eddig öt babát vesztettünk el képletesen, mert igazi terhesség nem volt, csak beültetés, de akkor is, néha gyertyát gyújtok és kisírom magam...